Az Óbecsei Városi Múzeum képzőművészeti gyűjteményének darabjait lapozgatva – ami egyébként gyakran megesik, hiszen a művészettörténész bevett ujjgyakorlatának számít ‒ az embert meghatározó vizuális élményként a város látképei ragadják magukkal. A gyűjteményben őrzött vásznak festői gyakran festették meg Óbecse látképeit, annak a városnak a motívumait, ahol vendégként tartózkodtak. A gyűjtemény java különben éppen a 20. század harmadik negyedében került megfestésre, amikor a tájképek és a városi látképek festése igen hálás téma volt, azon festők számára pedig, akik a város képzőművészeti alkotótáborának részvevői voltak, mondhatni kötelező is. Az ilyenként jelölhető és rendszerezett alkotások művésztelepi munka során születtek, ihletőjük és késztetőjük különféle módon egy képzőművészeti és kulturális identitással bíró város látványa, meg felismerhető, akár urbánus, akár félig városias, félig falusias, síkvidéki vagy vajdasági, ma is jelenvaló, vagy nosztalgiával örökölt és sokra tartott, sajátos képzőművészeti szimbólumai voltak.
A város tetten érhető képzőművészeti tereprajzát, tektonikai lenyomatát, építészeti önazonosságát, humán erőforrásának lélekrajzát, sok mindenben régióbéli közös jegyeit, vagy éppen karakteres óbecsei jellemvonását őrzik a Városi Múzeum mai gyűjteményének vásznai, grafikái, akvarelljei és rajzai. A látvány vonzásában a festők nem tétováztak, közülük csak kevesen nem éltek a műfaj és téma adta lehetőséggel. Szerencsés körülmény, hogy egy ilyen művészi atmoszféra egy aránylag hosszú időtartammal egybecsenghetett a művészek műfaji és stílusirányzati érdeklődésével, valamint, hogy festőink a művészettörténet e pillanatában Óbecse város látképeit alkotásaikban materializálták is.
Műveikben a festők a tematikát az adott kor és a művészi affinitás függvényében értelmezték, jelen kiállításunk erről szól. A klasszikus látkép és zsánerkép érdekes ötvözetét adták Ács József alkotásai, diszkrét, visszafogott koloritban, a pillanat hangulatának vibráló expresszionizmusával, elsősorban A becsei utca szekérrel 1954-ből, az Útkereszteződésen 1955-ből és a Becsei utca 1960-ból. Napfény anyagba szőve, de akár a tárgyak körvonalában is felcsillantva – a hangulat nyugalmát sugározzák Boschán György festői alkotásai, mint például a Tisza menti utca 1954-ből. Ugyanezek a festői eszközök, keményen a klasszikus kompozícióba ötvözve, a fény és árny hangsúlyozott kontrasztjával jelentkeznek Milan Mijačević meleg hangulatú alkotásában (Becsei utca, 1969-ből). Izgalmas szín és struktúra kiemeléssel, a fénynek a kép szerves részeként való felmutatásával készültek Branislav Vuleković ritka szép alkotásai a hatvanas évek végéről és a hetvenes évek elejéről, mint ezen műfaj reprezentáns darabjai (Becsei környéki utca, Becse főtere, Becsei városszél). Briliáns technikával, gondosan kiválasztott motívumokkal, nemes, visszafogott, meleg színekkel Olivera Grbić (Becse főutcája, 1972-ből), Zoran Petrović (Becsei udvar, Körhinta, Főutca ‒ valahány 1954-ből) és Nikola Graovac (Becsei utca, Szövetkezeti udvar – mindkettő 1956-ból) alkotásaikban emeltebb művészi és szakmai szintre hozták a város motívumai által ihletett művek minőségét, megvillantva bennük a személyes líra elemeit is. Egyéniek Stevan Maksimović alkotásai – A sörgyár piros fala 1954-ből, a Tér Óbecsén 1956-ból – sajátos plaszticitásukban és a végsőkig fokozott szórt fényű kromatikus expresszivitásukban. Teljesen eredeti, személyes vonzerővel bírnak.
Sajátságos ambientális tömörítéssel ‒ lényegileg a horizont vonalára, nagy égfelületre szorítkozva, a tárgyak, épületek, templomok és házak térbeli, strukturális és színbéli hangsúlyait felerősítve, színkísérletekkel széles felületeken – azon művészek éltek, akik a sajátos kifejezést visszafogottabb absztrakciókban keresték. Ilyen értelemben lelt Petrik Pál egy már korábbi törekvésből fakadóan a tárgyatlanság motívumaira és műfajaira (Becsei fürdő, Utca, Becsei motívum, valahány az ötvenes évek végéről). Bogumil Karlavaris egy azok közül, akik a táj és város sajátos szerkezettanát egyfajta képzőművészeti jelképpé lényegítette (Utca, Becsei városszél, Becsei motívum, Kék ház, Becsei tér, valahány vászon az elmúlt század hatvanas éveinek végéről). Ő a sík vidék és az épületek architektúrájából megalkotta a saját leegyszerűsített geometriai formáit, mágikus atmoszférával, felnövelt kifejezőerővel. Milan Kerac a műfajt úgy közelítette meg, hogy a képzőművészeti részleteket szimbolikus jelenetté gyúrta, de alkotva még a színekben gazdag expresszionizmus hagyományai szerint is. Egyéni karakterű alkotásai a Becse 1966-ból, valamint mini rajzsorozata ugyanezen évből és az Uszályok a csatornán 1977-ből.
A képzőművészeti alkotások értelmezésének és kritikai értékelésének mértéktelenül felgyorsult és kompromisszum nélküli dinamikáját szem előtt tartva ezen kiállítás címében, tartalmában nem számít korszerűnek, avantgárdnak sem persze. Konzervativizmusa a mindenütt kísértő és erőszakos kritikusi sztereotípiák és képletek ellenében szándékos. Szándékunk szerint művészettörténeti jellegű, esztétikai ideálokhoz hű, a szó jó értelmében véve muzeális, azt ambicionálja, hogy rálátást nyújtson egy közismert műfajra és a modern művészet egy ma már akár távolinak is tekinthető periódusára, valamint hogy bemutassa a múzeum gyűjteményét. A válogatás és a szűkszavú verbális utalás kísérlet a tárgyalt művészeti motívum és műfaj fejlődésének bemutatására egy olyan korból, amelyet távolról sem hagyhatunk figyelmen kívül. A festői alkotások színvonala megérdemli, hogy visszapillantsunk rájuk, sőt mi több, újraértelmezzük őket. Jelen projektünkben meg a kiállítás ugyanazon esemény egyformán fontos szegmense.
custos, művészettörténész